"Húrelmélet" - David Garrett interjú

Paganini szerepében a Der Teufelsgeiger/The Devil's Violinist című filmben (2013)
Fotó: Universum Film | Photo source: The Aquarian

2014.03.12. | Andrea Seastrand - The Aquarian.com | Interjú

A nemzetközileg elismert és nagyra becsült hegedűművész, David Garrett márciusban visszatér az Amerikai Egyesült Államokba, a klasszikus és a kortárs zenerajongók nagy örömére. A klasszikus világ crossover kedvence, Garrett albumai elhalványították a határvonalat Vivaldi és a Led Zeppelin, Mozart és a Nirvana között. Elért eredményei és díjainak listája éppen olyan lenyűgöző, mint a repertoárja és teltházas koncertjei, amelyekkel erőteljesen indul neki a 2014-es évnek, magával hozva a sikert és az ambíciót az útra. A rajongók többet is megtudhatnak a munkáiról a "Playing For My Life" című dokumentumfilmjéből a david-garrett.com-on, vagy pedig a mozikban első szerepe által; a szoknyapecér/szívtipró Paganinit alakítja a "The Devil's Violinist" című filmben.

A turnéstart előtt beszélgettünk vele a Guinness rekordjáról, megosztotta velünk a gondolatait az érzelmekről, a hegedűtechnikákról, valamint a tehetségről és a kemény munkáról. 

Hogyan egyensúlyozol a klasszikus és a kortárs hegedűművészet között?

Nem igazán gondolkodom ezen. Nevezz naivnak, vagy olyannak, aki az árral halad. Úgy értem, végül is nagyon sok olyan tervem van, amelyek különböznek az eddig megvalósítottaktól. Mindig próbálom a kiindulópontomat a klasszikus világban tartani, ahonnan csak kirándulásokat teszek máshová. A "Music" album szándékosan mindenféle stílusból merített, aztán a "Rock Symphonies" inkább rockhimnusz volt, és a Beethoven hegedűverseny ismét egy velejéig klasszikus lemez volt. Végül is, mindig a klasszikus zenei gyökereimből indulok ki és csak kirándulok egyet máshová.

A "Playing For My Life"-ban crossover művésznek neveztek.

Igen.

Nyugtalanított-e valaha, hogy talán a fiatalabb közönség nem fogja érteni és értékelni?

Az a helyzet, hogy nem feltétlenül a siker volt a cél. Néha igen, azért teszel dolgokat, mert úgy érzed, így helyes, és van rá lehetőséged, és jó dolog lenne, és jól érzed magad közben. És a tetejébe még közönséged is lesz hozzá. Ez a bónusz. Ez az alapötlet, hogyha szerencsés vagy, itt kötsz ki. De az első eredeti gondolat az volt, hogy örömömet akarom lelni a hivatásomban, a munkámban, és meg akarom valósítani a terveimet. Ha az albumok sikeresek, az nagyszerű. Ha nem, akkor az is nagyszerű, mert jól érzem magam.

Az albumaidon kívül, arról is híres vagy, hogy megdöntötted a gyorsasági rekordot hegedülésben. Akár gyorsan, akár lassan játszanak rajta, a hegedű érzelmeket és melankóliát generál.

Ó, igen. Nyilvánvalóan, azért, hogy teljesen uralni tudd az érzelmeidet, először is el kell sajátítanod a technikákat. Ezek a fogások az alapjai annak, hogy szabadon tudj bánni a hangszerrel, és ki tudd magad fejezni vele. Végül is, a zenében a legfontosabb dolog az érzelem. Nyilván minden ahhoz vezet, de azt hiszem, mindig tisztában kell lenni azzal, hogy a technika az, ahonnan kiindulsz. Ha nem tudsz helyesen játszani, vagy küszködsz valamivel, akkor a saját tehetetlenséged foglya vagy. És a zene, mint már mondtam, csupa érzelem.

Szóval, ahogy fejlődtél hegedűsként, zenészként és emberként, úgy érzed, hogy a zenéd inkább érzelmesebb lett, mintsem technikás? Tehát, többre értékeled-e az érzelmeket, mint a technikai precizitást?

Nem arról van szó, hogy nem értékelem a technikát. Szükséges. Ahogy felnősz, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc éves vagy, a technika szükséges, hogy játszani tudj, de egy ponton túl természetesen állandóan megpróbálsz tökéletesíteni a technikádon, hogy jobb legyen, ezért sokkal szabadabb leszel, ha eljutsz a zenéig. Megváltoznak-e az érzelmeim? Nyilván minden nap. Minden élmény, minden helyzet az életben, ha jó, ha rossz, hatással van rád. Nem arról van szó, hogy kimondottan most az életem egy bizonyos pillanatára kell gondolnom, hanem, hogy minden nyomot hagy az emberben, és amikor a színpadon vagyok, akkor remélhetőleg előjönnek az érzelmek.

Hogyan vegyíted a rock-show színpadiasságát azzal, amit az emberek egy klasszikus, zenekari előadásról gondolnak?

Tudod, ez csak a képzeleten múlik. Szeretek kreatív lenni. Szeretem kiválasztani a darabokat, és amint választottam egyet, rögtön megvan az elképzelésem arról, hogy egy nagyszerű előadásban, egy nagy előadásban hogyan nézzen ki. Mindig jó dizájnerekkel dolgozom, akik megkapják a megfelelő kulcselemeket, így minden fel van építve, ezért semmi nem megy a zene rovására. Szeretem továbbfejleszteni a műsort, de nem szeretem összekuszálni semmi olyannal, ami körülötte történik. Szóval, igen, ez nagyon-nagyon fontos a számomra, mindig észben tartom.

Mesélj a "The Devil's Violinist" című filmről. Mi fogott meg a projektben?

Felkértek, hogy írjak hozzá filmzenét, és nyilvánvalóan otthon éreztem magam a zenélésben és a zeneírásban. Természetesen hatalmas kihívás volt, de ha lehetősége van az embernek zenét írni egy filmhez, akkor jól teszi, ha megteszi (nevet).

Mielőtt elengednélek, úgy tudom, hogy nagyra tartottak, csodagyerek voltál.

Akármit is jelent ez, igen.

Így van. Ennek fényében, mit gondolsz, mennyire volt fontos, hogy felismerték és gondozták a tehetségedet?

A tehetséget nem értem. Csak azzal a munkával vagyok tisztában, amit befektetek. Azt hiszem, a tehetség egy olyan valami, amit egy bizonyos ponton észreveszel, ha hiányzik belőled. Ha nem tudod azt a sikert elérni, mint amiről azt gondolod, hogy el tudnád. Szerencsére azt hiszem, van tehetségem, mert minden munka, amit befektettem, megtérült. Az a helyzet, hogy magát a tehetséget nem észlelem magamban. Azt hiszem, bennem kell lennie, mert működik, de amit észreveszek nap mint nap, az a munka.

Úgy gondolom, az emberek hajlamosak azt mondani valakire, hogy "tehetséges", vagy hogy "arra született", miközben igazából hatalmas mennyiségű munka áll mögötte.

Persze. Az egyetlen különbség az, hogy ha valaki tehetséges, és nagyon keményen dolgozik, eljön az a pont, amikor meglesz az eredménye. Ha valaki nagyon akar valamit, megtesz minden tőle telhetőt, de nincs meg a tehetsége hozzá, egy bizonyos ponton el kell fogadnia, hogy nem abba az irányba halad. De akkor, fogjon valami másba. Ahogy mondtam, nagyon szerencsés voltam, megvan bennem a tehetség, vagy hívd, ahogy akarod, a titokzatos dolog, és a munka kombinációja, ami eljuttatott valahová.