2015. április 18.

Berlin - Morgenpost interjú


2015.04.05 - Peter Zander cikke | Berliner Morgenpost |


Amit David Garrett hegedűsztár különösen szeret Berlinben

Két koncert között, március 18-án Peter Zander Berlinben találkozott Daviddel (aznap este volt a Superbrands díjátadó), és többek között a Tegel repülőtérre is ellátogattak - olyan helyekre, amelyek jelentenek valamit a számára. 
[Részletek a cikkből. Megjegyzés: néhol elgépelés van a német szövegben, vagy rossz helyre írtak ki benne egy alcímet - olyasvalaki írhatta le a diktafonról a szöveget, aki nem figyelt oda: magyar szemmel is rájöttem egy félreírásra is. Ennyit a Morgenpostról ;) Azért a cikk nem rossz, különben neki se állok.]

__________________________

Az első pillantás a halálfejes gyűrűre esik. Alig van olyan cikk, amelyben ez a kiegészítő ne lenne megemlítve. Rögtön a kézfogásnál előjön kérdés, hogy vajon egy ilyen nehéz gyűrű nem zavaró-e játék közben. David nevet. "Ahogy sok más hegedűs mondja: Minél nehezebb a jobb kéz, annál hangosabban szól. És mivel nem vagyok elég nagydarab, muszáj egy kicsit rásegíteni." Ezzel már elő is jön a csodahegedűs néhány jellemvonása. A pasas megközelíthető. Nincs hülye kérdés. És humora is van.


Szokatlan időpontban találkozom a zenésszel. A városnak pár olyan részére akarunk utazni, amelyek jelentenek valamit a számára, szívének kedves helyekre. Hiszen Berlin mégiscsak a második otthona - New York után. [...]

Túl hideg a hegedűnek

A találkozóhely a Soho Hotel a Mitte kerületben. Kiszáll a liftből, farmert és kioldott bakancsot visel, mint majdnem mindig, V-kivágású pólóval és zakóval. Egy kissé hűvös öltözék a kora március estéhez. Híres szőke hajzuhatagát fekete sapka alá gyűrte. Így talán nem olyan könnyen felismerhető. Vállán a hegedűtokja, akárcsak egy dizájner-iskolatáska. Kezében cukorkával teli üvegtálka. A recepciós hölgyeknek adja. Az édesség valószínűleg a lakosztályában volt. Egy figyelmesség, amit szívesen továbbad. És egy kísértés, aminek jóllehet, ellen akar állni.

Odakint már várakozik a turnéautója, egy fekete Audi Van Q 7. Sofőröstől. Mivel "biztonságtechnikai okokból" nem ülhet volán mögé. Ezt Jörg Kollenbroich, a turnémenedzsere mondja, aki szintén beszáll. A fotós már előrement. Irány az állatkert. "Sikerülni fog", Garrett optimista az időt illetően. Csupán két dolog miatt aggódik: kibírja-e a telefonja, mert csak négy százalékon áll? És hogy a díjátadó véget ér-e időben, hogy még meg tudja nézni a bajnokok ligája meccset a tévében?

Üres a hűtőszekrény

David Garrett egyáltalán mennyit van Berlinben? Talán négy, nyolc hetet. Vajon miért a Soho-házban van a találkozó és miért nem a lakásán? "Az a probléma, hogy ha az ember dolgozik és tele van a naptára, nem érdemes hazamennie. Semmi nincs a hűtőben. Így egyszerűbb szállodába menni."
Ilyen módon Berlint lakosként és utazóként is ismeri. Ha az ember minden éjszakát más városban tölt, tudja még egyáltalán, éppen hol van? "Amikor felébredsz a sötétben, akkor nem. Legtöbbször csak akkor, ha kinézel az ablakon." Legtöbbször.

Garrett szereti a Mitte kerületet, bizonyára mert itt vette első saját lakását. Ezzel ellentétben a Ku'dammot nem [Kurfürstendamm]. Az első célunk, nem meglepő módon a Filharmónia. Alkonyodik mire odaérünk, az úgynevezett kék órában. A menedzser szerint vihetnénk a hegedűtokot is, de a hangszert elő nem vehetjük. Túl hideg van. A hegedűs is így gondolja, aki valóban túl vékonyan van öltözve, de bátran felmászik a képtár előtti kőre. A fotós arra buzdítja, hogy odafent felegyenesedjen. De ekkor közbevág a turnémenedzser: "David, én mindent el tudok intézni, de azt nem, ha eltöröd a kezed."

A Filharmóniát nem lehet lazán lejátszani 

A Filharmónia nem csak a világ tíz legfontosabb koncerttermeinek egyike. Itt David Garrett gyakorlatilag már egészen kis gyerekként otthon érezte magát. És már akkor jobban ismerte a művészbejárót, mint a főbejáratot. Itt játszott először Itzhak Perlmannek, akkor 9 éves volt, Zubin Mehtának 10 évesen, és 12 volt, amikor Abbadónak. Legtöbbször a színpadon, vagy Perlman esetében a színfalak mögött, a szólisták társalgójában. Ott, ahol manapság ő is ül, amikor itt ad koncertet. "Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Filharmóniát lazán le lehet játszani." Éppen most adott [a szövegben múlt időben van, de csak ezután, március 30-án volt a koncert] itt egy teljesen klasszikus szólóestet: Brahms mindhárom hegedűszonátáját, csak ő és a zongorista volt a színpadon. Egy igényes műsor 2400 hallgató előtt. Természetesen ez másfajta kihívás, mint amikor június 23-án a Waldbühnén nagyzenekarral, "Classic Revolution Open-Air" nevű crossover műsorával tízszer ennyi rajongója előtt lép majd fel. "Két világ", véli ő maga is. De egyik mellett sem akarja elkötelezni magát. Pont ez a védjegye. És untatja az állandó vita a komoly- és a könnyűzenét illetően. [...]

Kocogás is mindig menedzserrel

[...] A következő helyre, az állatkertbe hamar odaérünk. A parkot szereti, hasonlít a New York-i Central Parkra, kellemes oázis a nyüzsgés közepén. David Garrett itt szívesen kocog. A lakásától a Brandenburgi kapun át a parkba és vissza. Jó tíz kilométer alig 55 perc alatt, egy teljesítendő feladat, ami meglep minket. Ennél is meglepőbb, hogy a turnémenedzser is mindig vele fut. Egyértelmű, hogy David Garrett nem tud semmit egyedül csinálni, mindig többes számban beszél. "Ez motivációs szempontból jobb így", magyarázza. "Ha valaki kirángat az ágyból, amikor nincs kedved hozzá." A gyakorlást illetően motivált, a sportot illetően nem. Utóbbi esetében neki, - vagy valaki másnak - le kell győznie benne a lusta disznót.

De nem ismerik fel és nem próbálják megszólítani lépten-nyomon egy közparkban? Garrett fölényesen vigyorog: "A mozgó célpont mindig előnyös. Senki nem állít meg futó embert. Persze, az emberek megnéznek. De amíg mozgásban vagy, csak ritkán szólítanak meg. Ha persze ácsorogsz, ez hamar megtörténik." Ezzel talán el is érkeztünk a sztárság legérzékenyebb területére: a rajongók. Egy csapat ember, aki egyvalaki köré gyűlik. Nem idegesítő? "Nem", mondja határozottan. "Úgy kell felfognod: Ők a közönségem." Hozzáteszi azt is, hogy néha kevesebb a gátlás. Hogy gyakran fotózzák le a megkérdezése nélkül, olyankor, amikor éppen eszik, vagy lezserebb ruhákban utazik. Olyankor azért már arra gondol: "Hé, nem vásári majom vagyok." De néha ez is a munkája része. És az is hatalmas luxus, ha olyan emberek veszik körül, akik szeretik, amit csinál. "Ezt nem szabad lábbal taposni." Majdhogynem úgy tűnik, jön egy próba élesben is, amikor néhány gyalogos keresztezi az utunkat. De mégsem, nem ismerik fel a sapkás fickót. Talán már túl sötét van.

Krokodilkönnyek a Tegel repülőtérért

Megcélozzuk az utolsó állomásunkat. A Tegel repülőteret. Azonban a zenész ideges lesz. Sikerülni fog? Nem fecsegtük el az időt? Elöl a menedzser higgadtan számolgat, a sofőr gázt ad. Van egy aduász a kezünkben: A végén David Garrettnek lehet egy képe magáról a repülőtéren. Ezt ő is szeretné. Mivelhogy Tegel, áradozik, "a legszebb, a legkellemesebb, a legtutibb repülőtér a világon. Én már csak tudom, láttam az összeset." Közel van, a kapuhoz közvetlenül oda lehet hajtani, az ember nincs rákényszerülve, hogy végigvergődjön az elüzletiesedett duty free területen- "mindez", mondja, "csak a Tegelen van. És mindez tökéletes minden utazó számára."

Még éppen időn belül sikerül eljutnunk a főbejáratig. Most már töksötét van, a taxisok és az utazók sem ismerik fel Garrettet, vagy csak túlzottan elfoglaltak a saját dolgukkal. Tetszik neki, hogy itt ácsoroghat és áradozhat, anélkül, hogy felismernék. "Ez katasztrófa, hogy nemsokára megszűnik a Tegel. Nagy szívás. Már most siratom a repteret." [...]

Curry-s kolbászra kiéhezve

A repülőtér közepén a zenész hirtelen curry-s kolbászra kíván rá. Be lehetne-e gyorsan még ugrani valahová? A menedzser az órájára pillant, hevesen rázza a fejét. Elnézést kér: "Heteken át kerültük a szénhidrátokat. Ilyenkor előtör a sóvárgás." Mindig "mi" az alany, ők ketten nyilván együtt csinálnak minden ilyesmit. Még a szénhidrát diétát is. Előbb menjünk a díjátadóra, véli a menedzser, nézzük meg, mit adnak ott. Ha még ezután is ehetnékünk támad, utána is mehetünk enni. De akkor mindennel együtt, sóhajtja Garrett. Sültkrumplival. Kecsappal-majonézzel.

Egy utolsó kérdés: Tulajdonképpen mit csinál David Garrett, amikor nincs dolga? A hegedűs kissé értetlennek tűnik. "Teljesen normális dolgokat." A kérdésre, hogy ez mit jelent, előbb átgondolja a választ. Reggelizés. Egy kis sport. Gyakorlás. De mindent egy kicsit hosszabb ideig. És amúgy? Meg kell kérdeznie a menedzserét. Úgy tűnik, David Garrett magánélete is éppen ennyire irányítás alatt áll. Egy kicsit szomorú a felismerés, miközben a kocsi eltűnik a sötétben.






1 megjegyzés: