David Garrett
a klasszikus és a crossover zene egyik legnevesebb sztárja. A beszélgetés során a német hegedűs elmondja, milyen volt a játszótér nélküli gyerekkora, és hogy mi vezette ahhoz, hogy popzenét játsszon hegedűn és nagyzenekarral.
Garrett úr, már évekkel ezelőtt eldöntötte, hogy összevegyíti egymással a könnyű- és a komolyzenét, és olyan pop-rock nagyságok számait dolgozza fel, mint Bon Jovi, Prince és Elvis. Hogyan jutott el a crossover projektekhez?
- A rock-, pop- és dzsessz zenével természetesen már gyerekként megismerkedik az ember. A gondolat, hogy talán ki lehetne próbálni ezeket a hangszeremmel is, nem tőlem származik, hanem a New York-i tanulmányaim idején azoktól az egyetemi hallgatótársaimtól, akik nem klasszikus zenészek voltak, hanem színész-, vagy táncszakosok. Mivel gyakran felajánlottam, hogy a csoportoknak élő zenét szolgáltatok, nem klasszikus zenei kéréseket is kaptam, és megpróbáltam ezeket a hangszeremmel a lehető legjobban teljesíteni.
Privátban is hallgat rock- és popzenét?
- Azt kell, hogy mondjam, hogy most már egyáltalán nem így kategorizálok. Már nincsenek élesen elhatárolódva egymástól a klasszikus, a rock, vagy az R'n'B irányzatok, és ez a dolog jellemzi a mai világunkat, és kinyitott egy ajtót a klasszikus zenészeknek, mint amilyen én is vagyok, éppen úgy, mint más területen tevékenykedő zenészek számára is. Egész egyszerűen minden lehetséges és ha valaki szenvedéllyel tesz valamit, akkor közönséget is talál.
Már négy éves korában kézbe vette a hegedűt és tizenkét évesen lemezszerződése volt. Hogyan élte meg gyerekfejjel, hogy a zenének élt? Valószínűleg a focizásra nem mindig jutott idő ...
- Utólag nézve biztosan sok lemondással járt. Azaz, nem normális körülmények között nőttem fel. Kivettek az iskolából, és negyedik, vagy ötödik osztálytól kezdve magántanuló voltam. Nagyon el voltam szigetelődve másoktól, a zene volt a középpontban, és világos volt, hogy ez lesz a hivatásom, amelyet életem végéig folytatni fogok. Bár ennek én akkoriban még nem voltam annyira tudatában, de észrevettem, hogy a környezetemben mindenkinek teljesen egyértelmű volt.
El tudta-e valaha képzelni, hogy a hegedülésen kívül valami mást is csináljon? Mi lenne David Garrett, ha nem hegedűs lenne?
- Ó, sok minden érdekel. Az építészetet borzasztóan izgalmasnak találom, ez az, amivel szabadidőmben szívesen foglalkozom. Az ipar és a gazdaság világa is érdekel, és sok más is, még ha ezekkel a dolgokkal nem feltétlenül foglalkoznék profi szinten. De zenészként sem áll állandóan a színpadon az ember, mivel más izgalmas területei is vannak a zeneiparnak. Így ez egyáltalán nem olyan egyhangú, mint ahogyan azt talán az ember elképzeli. Például rendszeresen meg kell magyarázni a szerződéseket: Hogyan lehet ezeket jobban megfogalmazni? Mire kell odafigyelni? Ha az ember tisztában van az életével, akkor minden hivatásba egészen sok izgalmas árnyalatot tud belevinni.
Egy kérdés a hangszerrel kapcsolatban: Ön egy Stradivarin játszik, a laikusok számára ez egyenlő a legértékesebb, legdrágább, legjobb hegedűvel. Körül tudná írni, mitől olyan különleges ezen a hangszeren játszani?
- Az árak természetesen a piac részéről is teljesen abszurdak. De ezek valóban a legjobb hangszerek. Ha valakinek van egy Stradivarija, vagy egy Guarnerije, ami jó állapotban van, akkor az a legjobb, amin játszani lehet. Elsősorban a hangszíne miatt, a lehetőség miatt, hogy azt adja vissza az ember a hangszerrel, amit a fejében elképzel. És a hangereje miatt is: Hiszen egy hangszernek rendelkeznie kell egy bizonyos teherbírással is, ha egy 70-80 fős szimfonikus zenekarból ki kell hallatszania. Például erről is ismertek ezek a hegedűk.
2013-ban Ön egy olyan filmben játszott főszerepet, amely Nicolò Paganiniről szól, aki mind a mai napig az "ördög hegedűse" néven ismert, és majdnem 200 évvel korábban élt, mint Ön. Képes volt azonosulni Paganinivel személyesen is?
- Azt hiszem, minden hegedűs képes Paganinivel azonosulni. Ez egy olyan hangszer, amivel borzasztóan korán kell elkezdeni foglalkozni, nagyon nehéz megtanulni rajta játszani, nagy fegyelmet igényel. Az is fontos, hogy mindig legyen valaki a háttérben, főleg akkor, ha az ember nagyon fiatal, aki egy kis nyomást gyakorol, és odafigyel arra, hogy az ember fegyelme ne lazuljon. És az ember állandóan úton van. Az otthonát legtöbbször csak emlékeiben idézheti fel. És ezeket a párhuzamokat minden zenész ismeri, és én is éreztem.
A schwarzwaldi rajongói nagyon örülnek az április 26-i freiburgi koncertjének a Sick-Arenában. Mi vár rájuk ott?
- Freiburgban többször is felléptem már, elsősorban klasszikus koncertek keretében. Most természetesen örülök, hogy az új crossover műsorral, az "Explosive"-val vagyok úton, amit tavaly állítottam össze. Az újdonság az, hogy most először van egy központi emelvény a csarnok közepén, egy 360 fokban körbeforgatható színpaddal. Ez egy vadonatúj műsor, és tényleg csak azt mondhatom: Mindenkinek szól, aki szereti a zenét, mindegy, hogy a klasszikust, a dzsesszt, a rockot, a popot, vagy az R'n'B-t.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése