2018. február 13.

A David Garrett sikertörténet – Ahogyan minden elkezdődött - 1. rész


2015 őszén készült ez az interjú David berlini lakásán. Bővebb információk itt. | Vera Russwurm járt Davidnél, és Jörg Kollenbroich turnémenedzser és Andy Selleneit, a DEAG Music ügyvezetője is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

A német műsor angol fordítása itt olvasható, a magyar szöveg ez utóbbi alapján készült, 1-2 helyen a félrefordítás az eredeti német segítségével javításra került.
(A videórészlet felirata az eredeti német szöveg alapján készült.)


 1. rész

_________________________________

A David Garrett sikertörténet – Hogyan kezdődött az egész?

Fabienne Wolf megjegyzése: Ez az én fordításom - németről angol nyelvre - mely az osztrák tv-ben, 2015. november 7-én közvetített, ’Vera David Garrettnél’ c. interjú fordítása. (Vera Russwurm bevezetőjét átugrottam. Az interjú szóhasználatát minimálisra egyszerűsítettem és szerkesztettem a jobb érthetőség céljából. A tréfálkozásokat, ismétléseket, lényegtelen, nem a tárgyhoz tartozó dolgokat kihagytam.)

Fotó: FabienneWolf.com


Vera Russwurm: Köszönöm, hogy meghívtál az otthonodba, Berlinbe és közeli barátaid körébe. Eltekintve attól, hogy együtt dolgoztok, ti ketten (Jörg Kollenbroichhoz fordulva) a legjobb barátok vagytok, igaz?

David Garrett: Igen, együtt járjuk az utunk már hét éve, és először természetesen szakmailag ismertük meg egymást. Abban az időben kapcsolatban voltam a DEAG-gal és ők alkalmazták őt a turnéra, és az első dolog, ami jó benyomást tett rám ... mivel azelőtt egy másik turnémenedzserem volt, aki kategorikusan elutasította, hogy vigye a bőröndömet.. Vannak problémák a hátammal, bár normál esetben erős fickó vagyok… (nevet), de ő nagyon kedves volt, egész egyszerűen megragadta a bőröndömet.

Vera: Ezt saját elhatározásodból tetted, vagy valaki mondta?

Jörg Kollenbroich: Egyszerűen csak megtettem. Minden idős hölgynek is segítenék a metróban. Így neveltek.

David: Ez nagyon tetszett. Egész egyszerűen összedolgozik velem és nem gondolkodik túl sokat ilyen dolgokon.

Vera: Tehát a kapcsolat kialakult és azután felfedeztétek, hogy útjaitok már egyszer keresztezték egymást, régen, sok-sok évvel ezelőtt.

Jörg: Akkor már pár hete együtt utaztunk és együtt ültünk az autóban. David ezt kérdezte: „Mondd csak Jörg, nem ismerjük mi egymást valahonnan?”

David: Az arcod ismerősnek tűnt nekem. Hadd kezdjem én a történetet és javíts ki, ha tévednék. Aachenben nőttem fel és volt ott egy klub, a „Starfish”…

Jörg: … és én ott dolgoztam diákkoromban, mint kidobóember. Egy csapattal dolgoztam és a bejáratnál ellenőriztük a belépő embereket.

David: Abban az időben még diák voltam és… nos, te beengedtél…(nevet)… de baseball sapkát viseltem és emlékszem, hogy azt mondtad, hogy vegyem le, amikor bemegyek…

Jörg: … és te azt mondtad, hogy nem gond, le fogom venni.

David: Igen, nos – elég csökönyös fajta vagyok, és az a sapka ment az öltözetemhez. Így aztán odabent egy kis idő múlva egyszer csak visszatettem a fejemre. Pár perccel később ő (Jörg) megveregeti a vállamat és kéri, hogy kövessem. Azt gondoltam, talán be akart mutatni egy lánynak…

Jörg:… vagy autogramot kér…

David: Badarság! Én ismeretlen voltam abban az időben, így erre nem gondolhattam, de úgy véltem…

Jörg: Micsoda ötlet… hogy a kidobóember bemutat téged bárkinek is!

David: Tudod, … nagyon naiv voltam akkoriban… ez történik, ha magántanuló az ember… és aztán kimentünk, majdnem tél volt már és én csak egy szál pólót viseltem. Aztán így szólt hozzám: „A helyzet az, hogy már nem fogsz visszamenni.” – „Micsoda? Az összes holmim odabent van.”… És az ok mindössze az a tény volt, hogy visszatettem a sapkámat… Te disznó! (nevet)

Vera: Nagyon szigorú! – De bámulatos, hogy te (Jörg) emlékszel erre.

Jörg: Nos, csak akkor kezdtem el emlékezni, miután elmesélte. Természetesen ez csak egy volt a sok eset közül és egyáltalán nem volt drámai.

David: Hé, engem még soha nem kértek meg, hogy távozzak valahonnan. Ez volt az egyetlen ilyen eset.

Jörg: Elég kínos hirtelen a másik oldalon találnom magamat, mint az ő alkalmazottja.

Vera: De te nem ismerted fel Davidet…

David: Én nem voltam ismert akkoriban! Talán a klasszikus zene világában néhány ember ismert engem. De hány CD-t adtam el akkortájt? Talán ezret, ezerötszázat.

Vera: De a klasszikus világban te voltál A csodagyerek.

David: Igen, de Jörg Kollenbroich nem olyan ember, akinek az ifjúkori CD-im meglennének a polcán.

Vera: És hogy volt mindez veled, Andy? Te ismerted Davidet, a Csodagyereket? 

Andy: Egyáltalán nem. Én hirtelen szembe találtam magamat egy teljesen új arccal és névvel. 

Vera: Pedig akkorra már Yehudi Menuhin „generációja legnagyobb hegedűsé”-nek nevezte Davidet. 

David: Az azért volt, mert olyan gyorsan nőttem azokban az években. (nevet)

Vera: És 13 évesen már egy Stradivarin játszottál. 

David: Nos, valójában még korábban. Az első Stradivarit 11 éves koromban kaptam. Ez valóban nagyon korán történt, még nagyon fiatal voltam, amikor elkezdtem professzionális módon csinálni. Biztosan az is benne volt, hogy a szüleim látták a tehetséget bennem és támogatták, sőt alkalmanként nyomást is gyakoroltak. El kell ismerni, hogy e nyomás nélkül sok minden nem így alakult volna. Így aztán, 11 évesen egy koncerten játszottam a Villa Hammerschmidtben, és természetesen a német köztársasági elnök, Richard von Weizsäcker is ott volt. Ő szerezte meg nekem a hangszert a kapcsolatai révén, és szólt pár jó szót az érdekemben. Abban az időben ez nagy szenzáció volt a számomra… 11 évesen kapni egy Stradivarit. 

Vera: Úgy tudom, magántanuló voltál, kivettek az iskolából. 

David: Igen, a középiskola egész ideje alatt, egészen addig, míg visszatértem rendes tanulóként a felső tagozatba. De a közbeeső időben… (nevet)… Milyen életkorban is kezd el valaki középiskolába járni? Tíz, tizenegy? Igen, a döntés a negyedik osztály után született (habár tudtam volna folytatni, az osztályzataim rendben voltak), de a szüleim meglátták bennem a lehetőséget. Őszintén szólva, nem bántam volna, ha iskolába járhatok. Az az öt-hat év, amit kihagytam, szociálisan… (nevet)… Azt hiszem, ez időnként megmutatkozik. De, másrészről, sokat gyakoroltam ez időtájt. És ez a jó dolog ebben. 

Vera: Ez valóban jó – de nem volt sok barátod. 

David: (nevet) Valójában, egyáltalán nem voltak barátaim... nem voltak iskolatársaim. Reggel 9-kor kezdtem – elnézést a nevetésért de ez most olyan viccesnek tűnik. Minden reggel 9-kor – ha éppen nem utaztam apámmal és nem játszottam koncerten – felkeltem. A szüleim nagylelkűek voltak, így, ha éppen későn értem haza egy koncert után, akkor a magántanáromnak várnia kellett egy órát, amíg felébredek. Igazi luxusélet volt ez, de nagyon elszigetelt. Egy külön szobánk volt a magánoktatásom céljára, mely nagyon intenzív volt. Nekem nem a szokásos napi iskolai óraszámom volt, hanem csak négy-, maximum négy és fél óra. De nem volt ott rajtam kívül senki más, így, ha a tanár feltett egy kérdést, az ember nem süthette le a szemét, várva, hogy majd valaki más válaszol a kérdésre. 

Vera: De nem tetszett neked a taps, a hírnév és az üdvrivalgás? Vagy inkább lettél volna ugyanolyan fiú, mint a többiek, kevesebb gyakorlással és több baráttal? 

David: Egészen a mai napig nem élvezem a hírnevet, hogy felismernek. Ez zavarba ejtőnek tűnik számomra, nem, ez tényleg zavarba ejtő is. Egyszer sem gondoltam arra életemben, hogy híres akarok lenni… Soha nem láttam magam álmaimban, ahogy állok a színpadon és élvezem a sikert. Ha látom magamat a színpadon álmomban, akkor az általában egy rémálom… mert én valóban nem szeretek felmenni a színpadra. Számomra az egyetlen ok, amiért színpadra megyek, az az, hogy zenéljek. 

Vera: Ez egy szenzációs végszó… Úgy értem, ti ketten (Jörg és Andy) már biztosan sokszor hallottátok Davidet egymagában játszani, de én... Épp most jött ki az új albumod, az Explosive… Játszanál belőle valamit? 

David: Természetesen. (Kicsomagolja a hegedűjét.)

Vera: És ez egy másik Stradivari? 

David: Igen, de ez… Igazán nem szeretnék az elsőre rossz szemmel nézni, de azt kell, hogy mondjam, hogy nehéz dolog kapni egy Stradivarit ilyen fiatal korban. Először is, egy teljes méretű hangszer még túl nagy volt nekem akkor, másodszor pedig, az a hegedű, amit kaptam, nem volt ideális. Mindenki azt hiszi, hogy egy Stradivari olyan, mint egy Ferrari és mindegyik fantasztikus – de a hangjuk nagyon-nagyon különböző. Stradivari… hogy is magyarázzam… ő rengeteget kísérletezett. És az a hegedű, sajnos egy sikertelen próbálkozása volt. A probléma az, hogy amikor 11 éves vagy és próbálod elmagyarázni a szüleidnek, hogy az a különleges hegedű miért nem működik nálad… persze, hogy eléggé arrogánsnak fogsz tűnni. 

Vera: És az embernek méltányolnia kell egy ilyen hangszer értékét. Ez a Stradivari például… tudnál adni egy megközelítő becslést? 

David: Nos, a fontos dolog, amit próbáltam elmagyarázni – és egy pillanat múlva visszatérünk az értékére – hogy egy átlagos srác ezt mondta volna: ’Hé, ember, te nagyképű kölyök! Itt vagy 11 évesen egy Stradivarival – és nem szereted?' ... Hozzá kell tennem, ha ugyanazt a Stradivarit felajánlanák nekem ma ingyen, nem fogadnám el… mert a hangja egyáltalán nem egyezik az elképzeléseimmel. Valamikor aztán visszaszolgáltattam azt a hegedűt és egy olcsóbbat választottam, mert az többet adott nekem… vagy inkább egy olyan palettát adott, amellyel olyan hangzást tudtam formálni, amilyet akartam. A másik Stradivarinak olyan sajátos hangja volt, hogy semmit sem tudtam kezdeni vele, nem tudtam módosítani, változtatni. Ez a Stradivari itt azonban nem egy sikertelen próbálkozás. Ez egy jó darab. 

Vera: De most térjünk vissza az értékére, így az emberek is nagyra tudják értékelni… 

David: Az értéke teljességgel lényegtelen! Hacsak nem kell megvásárolnod.

Vera: Nos, ha úgy döntesz, hogy megvásárolod? – Akkor ez kölcsönzött ezek szerint? 

David: Nem, ez az enyém. Ha nem volna az enyém, könnyebben tudnék beszélni az árcéduláról… de így nehéz. 

Vera: Mindenesetre – valahol egymillió euró fölött? 

David: Hatszor egymillió euró.

Vera: Hatszor egymillió! … Nos, csak, hogy tudjuk… 

David: (Játszik egy darabot az albumról.) [Adventure  Island]

Vera: Ez egy a saját zeneszámaid közül? 

David: Igen, ez egy a néhány saját darabom közül, melyeket – ha szabad így mondanom – voltam olyan bátor, hogy beleírjak ebbe a crossover albumba. A múltban mindig egy vagy két saját kompozíciómat tartalmazták a crossover albumok, de ez alkalommal egy kicsit szélesebbre akartam nyitni magamnak, mint zeneszerzőnek az ajtót. Ez az, amit tanultam (a Juilliard Zeneiskolában) és mivel oly sok ember csak a „cover” művészt látja bennem, fontos volt számomra, hogy megmutassam, hogy a zeneszerzés sokat jelent nekem, az is a személyiségem része. Elég nehéz megtalálni a megfelelő hangzást pl. Michael Jackson vagy a Metallica darabjaihoz… megtalálni a helyes egyensúlyt a zenekar és az együttes között az átmenetek megírásához. Zenei átdolgozásokat írni – ha kiváló munkát akarsz végezni – rendkívül bonyolult, tehát, ha képes vagy jó zenei átdolgozásokat írni, akkor képes leszel eredeti zenét is alkotni. És ez nagyon fontos volt számomra ennél az albumnál. 

Vera: Mindenesetre, hatalmas siker lett… (Andyhez)… Hány jegyet adtatok el ebben az évben? 

Andy: David a turnéin stadionokat és arénákat tölt meg több, mint 20.000 emberből álló tömegekkel, ez az alap. Ez az élmezőnybe tartozik és azt hiszem, ez a szám többet mond annál, mintha azt mondanám, hogy eladtunk 200.000 jegyet egy turnén. 

Vera: De mindenesetre, a jegyeladás hatalmasra nőtt. Időközben tömegek szupersztárja lettél. David Garrett maga mögött hagyta a klasszikus zene keskeny ösvényét. Ez volt a célod? 

David: Nem. Soha nem volt az a célom, hogy híres legyek, vagy a tömegek ízlésének megfeleljek. 

_________________________________

Fordította: Szánthó Kati



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése