"Ha apám nem volt elégedett a teljesítményemmel, akkor a koncert nem volt sikeres." - 30 perces rádióinterjú David Garrett-tel a Radio Bayern Blaue Couch (Kék kanapé) című műsorában
Forrás: 👉Bayern 1
A beszélgetés szöveges formában. Fordítás: Menyhért Mónika
Ismét Kék Kanapé a Bayern 1 rádióban, Gaby Fischerrel.
Gaby Fischer: – A mai esti vendégemet tulajdonképpen különösebben be sem kell mutatnom. Elég csak annyit mondanom: ő a világ legmenőbb hegedűse. Szeretettel köszöntöm David Garrettet.
David Garrett: – Köszönöm szépen, Gaby. Igazán szép felkonferálás volt.
GF: – Igen, de mintha hiányozna valami a válladról. Hol van a hegedű? Nálad van egyáltalán?
DG: – Ha a bal vállam mögé benézel, magát a hegedűt nem látod, de a tokot igen, a hangszer pedig ott van benne.
GF: – Tizenkét éves korodban kezdtél hegedűket gyűjteni. Hány van most otthon nálad?
DG: – Nos, tizenkét évesen még nem kezdtem gyűjteni, de természetesen már akkor is volt egy nagyszerű hegedűm. Akkoriban Richard von Weizsäcker szövetségi elnök révén kaphattam kölcsön egy 1717–1718 körüli Stradivarit, amelyen sok éven át nagyon szívesen játszottam.
Ami a gyűjtést illeti, ahhoz azért kell egy bizonyos anyagi háttér is, ez csak jóval később volt meg nekem. Nagy szerencsém volt, hogy tizenkét évvel ezelőtt megengedhettem magamnak egy saját Stradivarit. Nagyon-nagyon jó áron jutottam hozzá, és az elmúlt tizenkét–tizenhárom évben is vásároltam még egy-két hangszert befektetésként. Jelenleg hat körül lehetnek az ilyen nagyon magas értékű hangszereim.
GF: – Ez elképesztő, ezek természetesen óriási értéket képviselnek. És tudom, épp amikor legutóbb találkoztunk, ekkor estél el, enne következtében te magad rongáltál meg egy hegedűt.
DG: – Ó, az már olyan régen volt.
GF: – Már olyan régen? És utána még olyan is volt, hogy egy televíziós felvételnél víz folyt az egyik hangszerre.
DG: – Ez igaz. De annak nem volt komoly következménye. Ráadásul nem az én hibám volt, szóval egyik esetnél sem én tehettem róla.
Az első alkalommal – erről már a legutóbbi műsorban is hosszasan meséltem – egyszerűen elestem a lépcsőn, megcsúsztam, és sajnos egy nagyon szép, torinói Jean-Baptiste Guadagnini sérült meg. Szerencsére rendkívül jól restaurálták, de utána eladtam a hangszert.
Összességében az ilyen helyzetek természetesen soha nem kellemesek. Különösen akkor nem, ha egy hangszerrel sok-sok éven át együtt él az ember, rengeteg időt tölt vele – ilyenkor ez kétszeresen, háromszorosan is fáj.
GF: – Nagyon szépen fogalmaztál: amikor az ember sok éven át együtt van egy hangszerrel. Ez tényleg olyan, mint egy kapcsolat.
Épp mostanában jelent meg a könyved, David, „Wenn ihr wüsstet” ("Ha tudnátok…") címmel. Ilyet általában akkor mondunk, ha van valamilyen titkunk – vagy akár több is.
DG: – Nem titkokról van szó, de te is tudod, hogy az interjúk mindig csak a felszínt kapargatják.
GF: – Kivéve persze a Kék Kanapét…
DG: – A kivételek erősítik a szabályt.
De igazából ilyenkor soha nem lehet teljes valójában elmesélni mindazt, ami az embert igazán megérinti. Ami igazán közel áll a szívéhez: a magánéleti dolgokat, a kulisszák mögötti helyzeteket. Mindazt, amit én izgalmasnak és érdekesnek találok, és ami emberként és zenészként is formált engem. Egy interjú ehhez mindig túl rövid. Időt kell szánni rá. És ehhez most valóban ideális feltételek adódtak – legalábbis egy könyvhöz. Az alaphelyzet egyébként nem volt ideális. De legalább volt időm, és elgondolkodhattam azon, milyen projektbe szeretnék belefogni, amit már sok-sok éve tervezgettem, de mindig halogattam. És ekkor jött az ötlet, hogy leírjam az életemet.
Az életem hihetetlenül gyors tempóban zajlott, rövid idő alatt annyi minden történt, hogy én magam sem élveztem igazán azokat a sikereket, amelyek körülvettek. Ezeket egy kicsit átgondolni, visszatekinteni, elmerülni az emlékekben, és aztán mindezt leírni.
És mindenekelőtt: egy ilyen könyv csak akkor működik, ha az ember nem cenzúrázza önmagát. Eljutottam az életemnek arra a pontjára, amikor minden területével békében voltam. És saját magamat sem kellett visszafognom. Így egyfajta mágikus pillanat volt, amikor elkezdtem. Ez a vezérfonal végigvonul a közel 380 oldalon.
GF: – Így aztán tényleg sok mindent megtudunk rólad, amit korábban nem tudtunk. Kezdjük az elején: négyévesen volt az első hegedűórád.
Ötévesen már első helyezést értél el a „Jugend musiziert” versenyen. Naponta nyolc órát gyakoroltál. És ha – ezt a könyvben is olvastam – koncertet adtál, arról az édesapád hangfelvételt készített.
DG: – Utólag nézve ez nagyon jó dolog volt. Talán pont erről magamtól most nem kezdtem volna beszélni. Gyerekként persze egyáltalán nem élveztem, hogy már hazafelé menet kritikát kapok apámtól.
GF: – Tehát már a hazafelé úton lejátszotta neked a felvételt?
DG: – Így van. Fülhallgatóval vezetés közben, természetesen javításokkal, megjegyzésekkel. Utólag nézve viszont – ahogy angolul mondják – a blessing in disguise volt, vagyis úgy tekintek rá, hogy minden rosszban van valami jó.
Írás közben rengeteg dolog újra megelevenedett a fejemben, vizuálisan is. És tudtam, hogy létezik egy hatalmas archívum. Ez azt jelenti, hogy a könyv nemcsak a szövegében él, hanem úgy is, hogy az ember olvasás közben a QR-kódokon keresztül át is élheti mindezt.
GF: – Térjünk vissza ehhez a helyzethez. Az autóban ültök, te még javában örülsz a kapott tapsnak.
DG: – Én soha nem voltam boldog a taps miatt, mert kezdettől fogva tudtam, hogy a kritika nem a tapsban rejlik. A sikert nem a taps határozza meg – legalábbis számomra nem.
A sikert a zene mint lecke tudása, az apám által támasztott elvárás definiálta.
És teljesen mindegy volt, milyen hosszú volt a taps, állva tapsoltak-e: ha apám nem volt elégedett a teljesítménnyel – és ő ezt nagyon jól meg tudta ítélni, mert tudta, hogyan játszottam otthon –, akkor a koncert nem számított sikeresnek.
GF: – Ezt elég keménynek érzem, ahogy ezt most elmondod.
– Azt hiszem, ezen a területen ez teljesen normális. A környezetemben sehol sem tapasztaltam mást.
GF: – Egy ideig voltak konfliktusokból adódó problémáid az édesapáddal. Húszévesen aztán el is mentél New Yorkba. De végül újra egymásra találtatok, igaz?
DG: – Igen, természetesen. A család az család. Biztosan nem volt mindig könnyű, azt el lehet képzelni, főleg ha az ember ilyen fiatalon már dolgozik. Szerintem természetellenes, hogy valaki ilyen korán professzionálisan dolgozzon. Ezt gyerekként is megérzi az ember, és néha valamennyire ellenáll. De ez – ahogy mondtam – teljesen normális egy ilyen helyzetben. Más kollégáknál sem tapasztaltam ezt másképp.
GF: – Most egy nagyon furcsa időszakon vagyunk túl. Remélem, hamarosan teljesen magunk mögött hagyjuk – mégpedig a covidot. Különösen a művészek számára volt ez rendkívül nehéz, hiszen nem állhattak színpadra. Te hogyan láttad ezt, hogyan élted meg ezt az időszakot?
DG: – Én soha nem voltam egy igazi „színpadmániákus”. Számomra a szépség magában a zenében rejlik. Ezt akár egyedül is meg tudom élni.
Természetesen hiányzik az összetartozás érzése, a muzsikálás egy nagyszerű zenekarral, fantasztikus partnerekkel, kiváló karmesterekkel, a zenekarommal. Ezek azok a dolgok, amelyek nagyon hiányoznak: a társas és zenei interakció.
Maga a koncertezés természetesen csodálatos élmény. De amikor színpadra lépek, a klasszikus zenében a zeneszerzőnek játszom. Ha a saját átdolgozásaimról van szó, akkor magamnak, a minőségért és az és az átadni kívánt üzenetért játszom. A közönség itt csak másodlagos. De hadd mondjak valami nagyon fontosat: ha a közönségnek játszol, az mindig rossz.
A közönség egy intim pillanatot akar átélni, érzelmi, bensőséges pillanatot akar kapni tőled a színpadon. Ezt elveszíted, ha a közönségnek játszol. Úgy kell játszanod a színpadon, ahogyan otthon játszol.
Magadnak játszol, és a zenének játszol. Ez adja egy koncert varázsát. Aki felmegy a színpadra, és azt gondolja, hogy neki a közönséget kell lenyűgöznie, az teljesen rossz úton jár.
GF: – David, a hegedülésen kívül más adottságaid is vannak. Egy egészen különleges is, amire most röviden szeretnék kitérni. Már tízévesen megtanultad megkülönböztetni a különféle hegedűket. Azt mondod, számodra ezeknek szinte „arcuk” van, és te fel is ismered őket.
DG: – Igen, ez így van. Részben természetesen annak a közegnek köszönhetően, amelyben felnőttem, nagyon korán kapcsolatba kerültem hegedűkkel és hangszerekkel, és ebből egyfajta szenvedély alakult ki bennem. Talán úgy lehetne ezt elmagyarázni, hogy nemcsak autóversenyző vagyok, hanem érdekel a motor és minden más is, ami egy autóhoz hozzátartozhat – ez mind nagy vonzerőt jelent számomra.
Ez a szinergia – az, hogy tudom, hogyan működik egy hangszer, mire képes, és mit kíván az ember egy hangszertől – természetesen a munkámat is érinti. Számomra ez egy olyan szenvedély, amelyért nem kevésbé dobog a szívem, mint magáért a zenéért.
GF: – Édesapádnak egy nagy hegedűaukciós háza van, és ennek okán is nagyon hamar erre vetted az irányt, és ezért tudod annyira megbecsülni a hegedűket.
DG: – Az egyik a másikból következik. Elsősorban nagyon érdekelt az anyag maga: a hegedűkészítés, a zenén túl is. Eleve megvolt hozzá a környezet is, hiszen otthon, apámnál hihetetlen mennyiségű szakirodalom állt rendelkezésre. Előfordult, hogy régebbi könyvekből egy-egy oldalt szikével kivágtam – apukám nem kis bosszúságára. De én mindig nagyon szívesen katalogizáltam ezeket. Ezt a mai napig csinálom. Néhány nappal ezelőtt – a biográfiával párhuzamosan – készítettem egy weboldalt is, amelyet kizárólag Guarneri del Gesù hegedűknek szenteltem. Ő az egyik legnagyobb hegedűkészítő, ha nem még nagyobb is Stradivarinál, mind a hangminőség, mind az árak tekintetében.
GF: – Milyen pénzbeli nagyságrendről beszélünk?
DG: – Nagyon nagy összegekről. A legdrágább del Gesù-k ma már 23–24 millió euró körül mozognak. Nekem ilyenem nincs. Nem is tudnám megfizetni. Ha esetleg valaki hallgat minket, és otthon van egy ilyen hangszere, a megfelelő áron érdekelne.
Vicces, de ma egy nagyon szép del Gesù épp itt van velem.
Otthon pedig ott van a gyönyörű Stradivarim, és a kettőt egymással szembeállítva összehasonlítani, ezt a kétféle, egészen más hangkaraktert megélni zeneileg is nagyon megnyitja az embert.
Ezért néhány hónappal ezelőtt – nagyon jó kapcsolatom van a cremonai hangszer-múzeummal, amely tulajdonképpen az olasz hegedűkészítés fővárosa – megkérdeztem, hogy lehetséges lenne-e hogy kölcsönbe kapjak egy Guarneri del Gesù-t.
Ez végül sikerült is, és most már néhány hete nálam van ez a hangszer. Nagyon várom, hogy a következő évben alaposabban felfedezzem, és sokat muzsikáljak vele.
GF: – Akinek pedig van otthon egy ilyen és el szeretné adni, az …
DG: – A megfelelő áron – nem 24-ért.
GF: – David, itt van nálam egy önéletrajz, amit mi írtunk rólad …
DG: – Ó, igen, erre emlékszem, és fel is kell olvasnom.
GF: – Igen, most meg is kellene tenned.
DG: – Nem vagyok biztos benne, hogy olyan jól hangzik majd...
"A nevem David Garrett, és a hegedűm a legfontosabb társam az életben.
A hangjára táncoltak a királynő lovai. Vele léptem fel Barack Obamánál, Thomas Gottschalknál és Opra Winfrey-nél" – ez egyébként rosszul van írva, oda kell egy „h” (Oprah).
"... És természetesen a világ minden tájáról érkező milliók előtt.
Gyerekkorom szigorú iskolája formált, valamint választott otthonom New York illetve a találkozások korunk legnagyobb zenészeivel. Tőlük tanultam meg, hogy még a legnagyobb tehetség is csak kis részben járul hozzá a sikerhez. Legyen szó klasszikus darabokról vagy crossoverről, maximalistaként mindig a határaimat."
Ez igaz.
"Ha egyszer az ujjaim cserbenhagynának" – remélem, nem így lesz – "akkor majd a szemeim veszik át a szerepet. Egy ajánlat hegedűszakértői állásra már a zsebemben van."
Nos, úgy fogalmaznék: remélem, nem történik semmi a kezemmel, de ez valóban egy csodálatos alternatíva lenne, ami szintén sok örömet okozna.
GF: – Mi a helyzet egyébként a kezeiddel? Nagy összegre vannak biztosítva?
DG: – Nem, a hegedűk vannak nagy összegre biztosítva, mert anyagilag óriási csapás lenne, ha valamelyikkel történne valami. Túl sokat fektettem beléjük, és túl sok koncertet játszottam ahhoz, hogy ne engedjem meg magamnak ezt a biztonságot.
A kezeim biztosításával kapcsolatban viszont kissé babonás vagyok.
GF: – Akkor még egyszer térjünk vissza a családra.
Volt valaki, aki nagyon fontos volt számodra: a nagymamád. Egyszer azt mondtad, ő volt a lelked vigasztalója. A nagymamád a negyvenes években menekült Ukrajnából, Sztálin elől.
Ez valószínűleg azt is jelenti, hogy most különösen megérinthetnek a szörnyűségek, amik mostanában ott történnek.
GF: – Borzalmas és rettenetes ezeket a képeket látni. Mindig szívszorító, amikor az ember látja, hogy mennyi ember vár a vonatoknál és ténylegesen az életét kell félteniük.
És teljes joggal. Egészen félelmetes az egész, hiszen mindez olyan közel van, szinte a saját ajtónk előtt.
Természetesen ismerősek nekem az ilyesféle élmények, hiszen a nagymamám gyerekkoromban többször is mesélt erről. Így valóban együtt érzek azokkal, akiknek most ugyanezt – vagy részben még rosszabbat – kell átélniük. Gondolatban velük vagyok.
GF: – David, a Guinness Rekordok Könyvében is szerepelsz mint a világ leggyorsabb hegedűse.
– Ez igazából nincs is benne a könyvemben..
GF: – Ettől függetlenül: a "Dongó repülését" mindössze 66 másodperc alatt játszottad el. Ez másodpercenként 13 hangot jelent.
– Igen, de hadd próbáljak meg válaszolni a kérdésedre.
Tudod, az ember néha belecsúszik olyan dolgokba, amelyeknek nincs is igazán tudatában. Emlékszem, hogy a londoni menedzserem, Rick Blaski egyszer megkérdezett, nem játszanék-e valamit egy gyerekműsorban. Számomra az egyik legnagyobb motiváció mindig az volt, hogy a klasszikus zenét közelebb vigyem a fiatalokhoz. Olyan ritkán találkoznak vele. Ritkán szól a rádióban. Amikor fiatalabb voltam, legalább vasárnaponként volt egy koncert a WDR-en. Ez ma már nincs így, és ez nagyon szomorú.
Szóval vissza a történethez: megkértek, hogy játsszak valamit. Valami rövidet, frappánsat, olyat, ami szórakoztató. Azonnal a "Dongó repülése" jutott eszembe, mert ezt sokan talán ismerik a "Maja, a méhecske" című rajzfilmből vagy akár máshonnan is.
Ez egy nagyon híres klasszikus darab, és úgymond jól lehet vele hidat építeni a klasszikus zene irányába. A műsor részéről aztán jött a kérdés, milyen gyorsan tudnám eljátszani, mivel tizenkét éves korom óta soha nem volt különösebb problémám a hangszer technikai oldalával. Én megkérdeztem: mennyire gyorsan kell? Erre azt mondták: meg tudod csinálni 64 másodperc alatt? Kérdeztem: miért pont 64? Azt felelték, hogy valaki utánanézett az archívumban, és a leggyorsabb, amiről felvétel készült, olyan 64,1 vagy 64,2 másodperc körül volt.
Leültem, és azt mondtam: hát, egy próbát megér. Hozzanak valakit egy stopperórával, álljon oda. És ki állt ott? Valami fickó a Guinness Rekordok Könyvétől. Ránéztem a menedzseremre, és azt mondtam: barátom, beszélnünk kell...
Otthon egyébként nem stopperrel gyakoroltam. Lassan gyakoroltam, ahogy az amerikai tanárom mindig mondta nekem: If you want to play fast, practice slow – ha gyorsan akarsz játszani, gyakorolj lassan.
Aztán el is jött az idő, akkor én nekikezdtem, és végül valahogy gyorsabbak lettünk. Hurrá. Nagy szenzáció lett belőle, de valójában semmi köze nincs ahhoz, ami igazán formált engem.
GF: – Van még valami, amiről szeretnék beszélni veled. Az imént már szóba került Ukrajna, hogy a nagymamád eredetileg onnan származott.
És ugye minden ember valamilyen szinten politikailag is érintett. Mit gondolsz arról, hogy Oroszországból származó zenészeket Németországban már nem alkalmaznak?
DG: – Ebben nem lehet általánosítani. Bizonyos esetekben – ahogy a sajtóban is olvasható – egyes döntések talán részben érthetők. Ha valaki nem határolódik el. A jelenlegi helyzetben lehet, hogy jó egy szünetet tartani. Ami viszont zavar, az ez a fekete-fehér gondolkodás.
Képzeld el a következőt. Nem mondok neveket. Orosz zenész vagy. Oroszországban nőttél fel. Ott él a családod. Ma már Európában élsz. Lehet, hogy még az orosz államtól kaptál egy hangszert, ingyen. És a családod ott él. Valóban kiállsz, és teljes meggyőződéssel kimondod azt, amit elvárnak tőled? Vagy kétszer-háromszor is átgondolod, mi lesz a családoddal Oroszországban két-három nap múlva ...?
Nem szeretem ezt az egyszerűsítő megkülönböztetést. A közösségi média az elmúlt tíz évben elérte, hogy az ember vagy mellette kell legyen van valaminek, vagy ellene.
Nincs többé szürke zóna. Pedig nekünk, embereknek, ezt a szürke zónát újra vissza kellene hódítanunk.
GF: – De általánosságban, mondjuk azokra a zenészekre gondolva, akik itt élnek, és akiknek már nincs családjuk Oroszországban…
DG: – Ez egy szélsőséges példa volt. Csak azt próbálom magyarázni, hogy vannak helyzetek, amikor nem tudjuk – amikor egyikünk sem tudja –, mi az igazság. És mindent egy kalap alá veszünk. Ez nincs így rendben. Természetesen támogatom, ha valakinek – hogy nyersen fogalmazzak – van bátorsága, és azt mondja: ezzel egyáltalán nem értek egyet, ez borzalmas. És ezt nagyon-nagyon sokan meg is teszik, ami nagyszerű.
De ami most a társadalomban történik, az egy általános elhatárolódás Oroszországtól. Tegnap hallottam egy nagyon találó mondatot a tévében: ez nem Oroszország háborúja, ez Putyin háborúja.
Egy egész néppel kapcsolatban általánosítani – egy olyan néppel, amely részben azt sem tudja, mi történik valójában – és mindenkit egy kalap alá venni, az bennem is régi emlékeket idéz fel Németországból, nagyon régről. Ezt nem szabad megtennünk.
Differenciáltabban kell gondolkodnunk, és néha bele kell képzelnünk magunkat olyan emberek helyzetébe, amilyeneket igazából el sem tudunk képzelni. Természetesen most a helyzet rendkívül bonyolult, politikailag is.
A diplomáciának megoldást kell hoznia, és én azt remélem, hogy így is lesz.
Amit viszont egyáltalán nem tudok megérteni, és amin tényleg felvontam a szemöldökömet: hogy a paralimpián egyetlen orosz sportoló sem indulhatott. A paralimpia az emberiességről szól. És mi embereket zárunk ki. Bizonyos értelemben ennek még az olimpiánál is nagyobb jelentősége kell legyen. Miért? Persze értem, miért. Nem vagyok naiv, értem az okokat.
De a szívem fáj azokért az emberekért, akik – mint te vagy én – Oroszországban nőttek fel, semmi közük a politikához, és most egyszerűen mintha letörölnék őket az egész életükkel együtt.
És mindezt az Európa követi el, amely az emberiesség szívének számít.
Ez úgy, ahogy van, 'szar'.
GF: – Ez tényleg 'szar', ebben teljesen igazad van, és abban is, hogy különbséget kell tenni, és ezt nagyon világosan ki kell mondani.
DG: – A legtöbb média viszont nem teszi meg.
DG: – Ez nem Oroszország, hanem Putyin háborúja. Pont.
Most térjünk vissza a könyvedhez, ami itt van előttem. David Garrett: "Ha tudnátok...", amiben szó esik például a New York-i időszakodról is.
Akkor mentél oda, amikor kisebbfajta válságban voltál. Van egy történet, amit különösen érdekesnek találtam. Nem mindig volt pénzed, sőt volt, hogy egyáltalán nem volt a zsebedben semmi. És egyszer egy bankautomatánál találtál egy Amex-kártyát, és arra gondoltál, hogy ezzel most esélyt kapsz arra, hogy vehess magadnak valamit enni.
– Hadd menjek egy kicsit visszább, mert az életemben mindig nagyon egyenes úton haladtam. Egyszer – erről is mesélek a könyvben – elloptam néhány érmét, mert gyűjtöm őket, és apám adott érte egy pofont. A mai napig azt mondom: köszönöm, apa, hogy megtetted. Hét éves voltam, és megérdemeltem. Ez akkor helyretett, megtanított arra, hogy ilyet nem csinálunk.
A helyzet az volt, hogy New Yorkba mentem tanulni, mindenféle anyagi segítség nélkül. Mellékállásokat vállaltam, hétvégén dolgoztam – és ez nem zenélés volt. Dolgoztam pincérként, pultosként, a Juilliard School könyvtárában, sőt időnként modellmunkákat is elvállaltam. Próbáltam életben maradni, kifizetni a tanulmányaimat.
Egy szemeszter ott 18 000 dollárba kerül. Ott nem úgy működik, mint Németországban. Ott tényleg pénzt kell keresned.
A tanulmányok befejezése után, miután négy évig nem voltak koncertjeim, nem állnak oda az ember elé egy zenészi állásajánlattal. Ez nem olyan, mint amikor a Harvardon végzel, rögtön három állásajánlatod van. A Juilliard a világ első számú zeneiskolája, mégsem kapsz csak úgy egy állást.
Mit csinálsz ilyenkor? Próbálod a fejed a víz felett tartani, és valahogy megpróbálsz saját magadnak koncerteket szervezni. Ez egy nagyon nehéz időszak, amit én is átéltem. Nem volt bevételem, és szerettem volna még New Yorkban maradni a barátaimnál.
Egyszer lett volna egy privát koncertem egy kis - na jó, azért nem volt olyan kicsi - lakásban a Central Parknál. Pontosan emlékszem, hogy a bankszámlám teljesen a nullán volt. Néhány száz dollár jött volna be – talán hat-, hét- vagy nyolcszáz –, amivel átvészeltem volna a következő időszakot. Erre számítottam.
Január vagy február volt, elkezdett szakadni a hó, taxit sem kaptam, gyalog mentem fel a Central Parkhoz. Nyolc órakor kezdtünk volna, és senki nem jött. Vártunk, vártunk, és fél tíz körül Daniel Kuhn rám nézett, és azt mondta: el kell halasztanunk a koncertet.
Nem volt erőm kimondani, mennyire kétségbeejtő ez számomra. A zongoristát hívtam féle, Daniel Godlert, neki mondtam, hogy ezzel most totál meg vagyok lőve. Holnap esedékes a lakbér, és egy fillér sincs a számlámon.
Ő jó barátom volt, régóta ismertük egymást, viccelődtünk, és azt mondta: ne viccelj, te David Garrett vagy, biztos van pénzed. Erre mondtam neki, gyere el velem a bankhoz. Betettem a kártyámat, kijött a kivonat: hét dollár valamennyi, a pontos összegre már nem emlékszem. Közben jobbról hallok egy pittyenést. Odamegyek, mi lehet ez? És látom: egy fekete Amex-kártya. Ránéztem Danielre ... – nem vagyok büszke arra, ami történt. Ha az illető valaha elolvassa a könyvet: a 600–700 dollárt, amit ételre költöttem, kamatostul visszafizetem.
De akkor ott ültünk a falnak háttal és Daniel azt mondta: vegyél egy havi bérletet a metróra, és vásárolj be rendesen, hogy egy hónapig legyen mit enned. Így tettem. A kártyát bedobtam egy postaládába, és kész.
Az a hónap aztán sokmindent megváltoztatott. Tíz nappal később bepótoltuk a koncertet, és ott volt véletlenül az Izraeli Szimfonikus Zenekar és a Kamarazenekar intendánsa. Meghívást kaptam, előleget kaptam – és akkor elkezdődött a karrierem.
GF: – Azért hoztam fel ezt a történetet, mert nagyon fontosnak tartom.
DG: – Valami ott és akkor az univerzumban a megfelelő pillanatban hitt bennem. Talán azért is, mert én magam is harcoltam érte. Összejöttek a dolgok egy jó kombinációban. Küzdöttem, kapálóztam, hogy ne süllyedjek el. Hiszek benne, hogy a boldogságért keményen meg kell dolgozni. Ahogy ez a történet is mutatja, valahol létezik a karma.
Szóval az ilyen dolgokat nem tudja az ember igazán hatásosan átadni, de talán átjött most a dolog lényege.
GF: – Mindenképpen. A beszélgetés végéhez közeledünk, ezért kérem, válaszolj még arra, hogy mik a terveid. Mikor lépsz újra színpadra? Hol láthatunk téged?
DG: – Számomra most a legfontosabb projekt természetesen a könyv. Hihetetlenül büszke vagyok rá. Koncertek jönnek ősszel: Németországban turnézunk. Három évünk volt kreatívan dolgozni. Ez most nem egy üres ígéret, amivel az ember könnyen dobálózik, tényleg rengeteget dolgoztunk, ötleteltünk, úgy rendesen összedugtuk a fejünket.
Ez a turné mindent felül fog múlni, amiről valaha is álmodtam, pont azért is, mert ennyi időnk volt rá.
Ez valamelyest egy pozitívuma volt ennek az időszaknak: amikor az ember nem csak a kanapén ül, hanem tényleg kihasználja az időt, hogy dolgozzon, kísérletezzen, új ötleteket valósítson meg.
Idén szeptembertől tehát újra úton leszek a srácokkal. Emellett nagy öröm számomra, hogy a Deutsche Grammophonnal – az első kiadómmal – új klasszikus lemezfelvételt készítettem, amely várhatóan idén ősszel jelenik meg. Aki szereti a zenét, érdemes belehallgatnia.
GF: – Nagyon jó, hogy itt voltál - minden jót kívánok neked, David.
DG: – Köszönöm szépen, viszont kívánom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése