______________________________________________
AB: Jasha Heifetz játssza a csodálatos Erich Wolfgang Korngold által írt hegedűverseny második tételét, és David Garrett ezt az "ő" felvételének mondja, ezt a felvételt szereti a legjobban. A darab, amely nem került vissza hosszú ideig a repertoárba, miután újra felfedezték, miután Korngoldot felmentették az alól az ítélet alól, miszerint ő egy filmzeneszerző.
DG: A "felmentették" egy csodálatos szó rá.
AB: David Garrett a vendégünk itt, a HR2 Doppelkopfban, a HR2 Kultur rádióban. Beszélgettünk a kritikáról, nem az őt érő kritikáról, de olyan is van, amely néha nagyon sértő is lehet, amelyet részben a közösségi média vált ki ....
DG: Úgy gondolom, amíg jól van megírva, mindig tiszteletben tartom a kritikát. Emlékszem egyre, ez egyfajta személyes anekdota. Azt hiszem, úgy egy héttel a Paganini film megjelenése után volt. Néha a menedzsmentem felhívja egy-két dologra a figyelmemet. Most már tudják, hogy nem nagyon érdekel a dolog... Öh, ehhez egy kicsit régebbre kell visszamennem. A filmet főleg azért csináltam, mert a filmzene számomra óriási szenvedély, mindig nagy álmom volt, hogy egy filmet zenével fessek alá, és ezért nagyon izgalmas volt ez a projekt a számomra. Soha nem mondtam, hogy színész vagyok, de egy Niccolò Paganiniről szóló filmben, ami Paganini megjelenítéséről szól, aminek nagy szerepe van Paganini varázsában, nem lehet Johnny Deppet leszerződtetni, és megpróbálni őt megtanítani hegedülni 6 hónap alatt. Emiatt az egy ok miatt voltam én jobb választás. De persze, volt néhány olyan ember, akinek feltétlenül szüksége volt arra, hogy megkérdőjelezze a színészi képességeimet, amivel persze teljesen egyetértek. És egy kritika – még mindig emlékszem rá – nagyszerűen meg volt írva, az én színészi képességeim sárba tiprása volt, de annyira nagyszerűen volt megírva, hogy – egyrészt persze úgy gondoltam, hogy elég nyers -, de mint mondtam, nagyon jól megírták, szóval: minden tiszteletem.
AB: De amikor olyan dolgokat olvasol, hogy idézem: "David Garrett a hegedűkultúra popularizált falatkájának mestere, aki többet már nem tud elbánni semmilyen hegedűversennyel..." Nos, én személyesen...
DG: Nos, tudja, hogy ez nem igaz. [nevet]
AB: Én nehéz időszakon mennék keresztül miatta, különösen, ha névtelenül írná valaki az interneten, ami a mai korunk problémája.
DG: Igen, de miféle ember az olyan, akinek arra van szüksége, hogy valaki mással kapcsolatban így fejezze ki magát? Úgy gondolom, erre csak egy rövid ideig szabad gondolni, és elképzelni, hogy valaki, akinek ilyen sok ideje van, így tölti az idejét másokkal kapcsolatban, ilyen módon szid valakit, rendben, hogy talán nem is igaz, más érdekek is dolgoznak, amelyeket nem is akarok megérteni, azt hiszem, jobb is.
AB: Jelen van a közösségi médiában? Van Twitter-fiókja - persze ...
DG: [mélyet sóhajt] Igen.
AB: ... Fent van a Facebookon. De, aktívan részt is vesz benne?
DG: Ö... az ember megtanul bánni vele. Vannak dolgok, amiket posztoltam volna 2, vagy 3 éve, de ma már nem tenném. Az ember egyre inkább meg akarja védeni a magánéletét, mert persze utoléri a végzete, ha túl sokat fed fel magából. És ez nem igazán rólam, mint magánemberről szól; művészként kell, hogy a középpontban álljak. Ilyen módon próbálom használni a közösségi médiát.
AB: Egy másik, és mára az utolsó, formája a kritikának azzal foglalkozik, amit Ön értéknek hív, én hadd hívjam "tartalomnak", a klasszikus zenében. Az emberek szeretnek "tartalomról" beszélni, és most itt muszáj konkretizálnunk. Az Önt illető vád az, hogy "David Garrett fogja a klasszikus témákat, motívumokat, műveket, amelyeket mindenki ismer, dallamokat és motívumokat, és négyperces falatokat csinál belőlük." Mint ahogyan az gyakran szükséges a rádióknak, de azt mondják, hogy ez nem megy, egy Brahms szonáta 20 percig tart, és nem teheti meg, hogy 3 percessé teszi.
DG: Dehogynem tehetem meg. [nevet]
AB: [nevet] Hogyan hárítja ezt el?
DG: Nem kell elhárítani. Számomra a crossover show a szórakoztatásról szól, és arról, hogy az embereknek bemutassa a zenét. Ha klasszikus zenét akar valaki tőlem hallani, akkor hallhat is tőlem klasszikust, mert nagyon nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy a koncertjeim legalább 50 százaléka komolyzenei koncert legyen. De meg kell hagyni a választási lehetőséget, és hiszem, hogy bevezetésképpen nem elítélendő, hanem éppen ellenkezőleg.
AB: Voltam már az egyik koncertjén, a frankfurti Alte Operben, még régebben, és nem adta ki a részletes műsort, mint az a klasszikus zenei világban megszokott, hanem néhány cédulát, vagy ilyesmit, ami nagyon személyes hangvételű volt, tele képekkel, és sok más dolog között a "Brahms Szonáta Nr. 2 " is szerepelt rajta. Ez egy nehéz mű, az embernek fél órán keresztül nyugton kell ülnie a székén. Úgy játszotta, hogy közben szempillája se rezdült, egy olyan közönség előtt, aki nem erre számított.
DG: De pont ez a nagyszerű! Úgy értem, ha az ember széles zenei skálán mozog ... Nem félek attól, hogy ha valamilyen klasszikus művet játszom, hogy nem értik meg, éppen az ellenkezője: nagyon korán megszabadultam a félelemtől. Volt egy érdekes beszélgetés ... Éppen turnézom a Bázeli Filharmonikus Zenekarral és Dennis Russell Daviesszel, és a műsor első felében Csajkovszkij 4. szimfóniáját játszottuk. A kempteni BlackBox-ban is, ami nem éppen egy hagyományos klasszikus koncerthelyszín, szóval nem is a legjobban hagyományt követő közönség jött el. A koncert után, a zenekar vezetője odajött hozzám, és azt mondta, hogy egy kicsit aggódott, hogyan veszi a közönség az első részt, hiszen ez egy hosszú szimfónia ... és aztán nagyon lelkes volt, hogy álló ováció volt és azt gondolta, nagyszerű, hogy a közönség így reagált. Szóval, észre lehetett venni, hogy egy kicsit félt attól, hogy nem fog működni a klasszikus zene. De én nem! A zene, ha jó, akkor működik! Éppen olyan érzelmi tartománya van, mint a popnak, a rocknak, vagy a dzsessznek. Talán nem ugyanaz a hangszerelés, de a jó zene mindig a lélekig hatol, nem kell félni tőle.
AB: Ez egy kicsit előre vetíti a következő kérdésemet, David Garrett, talán Ön képes másoknál jobban megítélni: milyen a koncertek jövője? Főleg a klasszikus zenei koncerteké, de a rockzenei koncerteké is, vagy popzenei koncerteké, vagy bármi másé, ami ide tartozik ... a YouTube és a Spotify korszakában, ami nem könnyíti meg a dolgokat ... merre tart mindez?
DG: Nos ... egy dolgot mondhatok: az élő zene soha nem fog eltűnni ebből a világból! Az élő zene, mindegy, hogy milyen műfajú, legyen az felőlem crossover, élő zene, a koncertre járás, nem kell attól félni, még a klasszikus zenei világnak sem kell attól félnie, hogy elveszti a közönségét, mert maga a zene, különösen, ha élőben játsszák, mindig varázslatos.
AB: Ismerek néhány olyan fiatalt, aki azt mondja az öltözködést és a viselkedési szabályokat illetően egy klasszikus koncerten ... azt mondják: "Ha operába, vagy koncertre megyek, kiöltözöm, jó móka" ...
DG: Igen, jó móka is lehet.
AB: Az a viselkedés, ahogyan régen csináltuk, hogy szándékosan szakadt farmerben, hogy a bérletes helyeken ülő, hagyománytisztelő tömeget egy kicsit bosszantsuk ...
DG: [nevet] Senkit nem próbáltam felbosszantani. Talán egy bizonyos magatartás miatt. .... Nem látom a kapcsolatot aközött, amit az ember visel, és ahogyan játszik. Talán egy kicsit kevésbé vagyok igényes ezen a téren, mert: őszintén szólva, ha valaki rám húz egy öltönyt, és Beethovent kell játszanom, vagy ha farmerben és pólóban játszom Beethovent, egyetlen hangot sem játszom másként. Vagy jól játszol, vagy nem. Nem számít, mi van rajtam. De senkinek nem kellene öltöny mögé bújnia, és azt gondolnia, hogy attól jobb lesz a zene. Mert nem lesz.
AB: De egy klasszikus zenei koncert jellege méltóságteljes, és ez megtörik ...
DG: De ... elnézést, hogy közbevágok ... A klasszikus zenei koncertek jellege őrült sokat változott az elmúlt 300 évben. Beszélt az operáról, akkoriban az emberek a kornak megfelelően, az akkor modernnek számító ruházatban mentek koncertre. Egyébként, például Itáliában nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy rohadt gyümölcsöt vigyenek magukkal, mert hangot adtak az elégedetlenségüknek, ha valaki nem énekelt jól. Könnyedség uralkodott a közönség soraiban. Még fütyültek is, ha valami nem volt jó. Voltam több olyan koncerten is, ahol valaki nem játszott olyan jól, és azt hiszem, hogy 200 évvel ezelőtt a közönség a tudtára is adta volna – miközben játszik. Szóval, órákon át tudnánk beszélni arról, hogy milyen is egy klasszikus zenei koncert jellege, az én ízlésemhez mérve túl konzervatívvá vált, túl áhítatossá. Csak azért, mert a klasszikus zenének van egy bizonyos értéke a társadalmunkban, az nem jelenti azt, hogy mindennel elégedett kell, hogy legyen az ember, vagy hogy áhítatosnak kell lennie. Ha valami nem jó, azt meg kellene mondani.
AB: Ennek talán a társadalmi szerkezethez van köze, a műveltséghez, talán egy kis beképzeltséghez ...
DG: Igen, lehetséges. "Biztosan nagyszerű, hiszen klasszikus." Elmondhatom, néhány ember ezt állítja. "Milyen zenét játszik? Crossovert, popot, rockot, Metallicát, Michael Jacksont", satöbbi ... Szóval, a klasszikust is beskatulyázzák, mintha csak a klasszikus zenei világban létezne nagyszerű zene, nagyszerű zeneszerző. A klasszikus zenében is rengeteg ócskaság van! Van szemét a popban, a dzsesszben, a rock'n rollban is. És van nagyszerű zene a rock, a pop, a dzsessz, és a klasszikus zene világában is. Ez a megkülönböztetés az én felfogásom szerint helytelen.
AB: Mondja David Garrett. HR2 Doppelkopf című műsorunkban eddig három teljesen különböző hegedűművészt hallottunk, három nagy kedvencét, nagyszerű felvételeket, amelyeket elvinne magával egy lakatlan szigetre is ... Most Ön jön, ez a műsorban legalább egyszer szükséges.
DG: Valami egészen más volt most a fejemben, de rendben. [nevet]
AB: Az ördög hegedűse, akit eljátszott, már utalt a Paganini filmre korábban. Mit szeretne előadni a hallgatóinknak?
DG: Olyat, amit mindenki fel fog ismerni közületek. Ezt szeretném választani így a végén, mert megmutatja, mennyire modern és mennyire népszerű módon készített átiratot olyasvalaki, mint Niccolò Paganini. Mindenki ismeri az "O cara mamma mia" dallamát, és ezt a művet Paganini – nemcsak ezt az egyet, hanem sok népszerű áriát is, amelyek akkoriban popzenék voltak – Paganini új módon írta át őket hegedűre, új virtuóz darabokká. 3-4 perces falatokká, ami azt illeti! [nevet] És hogy visszazökkenjünk ... szóval ez működik! Igen, megmutatja, hogy milyen fesztelenül és könnyedén bántak az emberek a klasszikus zenével 200 évvel ezelőtt. Bárcsak visszatérne ez a könnyedség! A Velencei karnevál Niccolò Paganinitől. Mi egy kicsit másképpen írtuk át, de a hegedűrészek eredetiek.
AB: A Doppelkopf David Garrett-tel a HR2 Kultur műsorában, a hegedűművésszel akit ki fognak tüntetni a Franfurti Zenei Díjjal az idén, a mikrofonnál Andreas Bomba. Köszönöm, hogy itt volt.
DG: Nagy örömömre szolgált.[vége]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése