David Garrett: "Néha már kellemetlen volt" - Interjú az Augsburger Allgemeine-nek

David Garrett: "Néha már kellemetlen volt"

| Augsburger Allegemeine | Szerző: Philipp Kiehl | Megjelenés: 2018.09.03.

Fotó: Wolfgang Kumm, DPA

Az erőszak-vádak és a teste arra késztette David Garrett, hogy szünetet tartson. A klasszikus és a rock közötti egyensúlyozásról és a kritikához való viszonyáról beszélgettünk vele.

Porckorongsérv, koncertlemondások, ex-barátnőjének súlyos erőszak-vádjai az utána következő perrel. Vége van most már a végzetes éveknek?

David Garrett: Nem nevezném ezt így. Éppen ellenkezőleg. Ezalatt az idő alatt sikeres turnékat is tartottunk. Mindazonáltal időnként már kellemetlen volt. Az elmúlt másfél év alatt tettem azért, hogy jobban védjem a magánéletemet és gondosabban válasszam meg a barátaimat. De az eljárás lezárult, már közel két éve vége van ennek a történetnek.

Fontos számomra, hogy semmiért ne kelljen magam hibáztatnom. Ezen kívül semmi más nem tartozik a nyilvánosságra. Ez egy életre szóló tapasztalat volt számomra. Az ember felnő a feladathoz, és néha a feladatok nehezek. Pont a porckorongsérv sok fegyelmet és időt követelt. Nem volt könnyű, hogy hat hónapig a kezembe se vehettem a hegedűt.

Két világban él, szakmai és magánéleti szempontból. New Yorkban és Berlinben. Zeneileg is két "szélsőség" között mozog: rock és klasszikus zene...

Garrett: Szeretem a sokféleséget. Ez érvényes az életre és a munkámra is. Szeretem a zenét, és ez nem zár ki semmilyen műfajt. Nagyon felszabadító érzésként éltem meg azok után, hogy már régóta csak klasszikus zenét játszottam klasszikus koncerteken. A New York-i főiskola elvégzése után azt mondtam, hogy zenészként kompromisszumok nélkül akarom megtalálni az identitásomat. És akkor lett világos számomra, hogy ez azt jelenti, hogy azt csinálom, amit élvezek. És szerintem ez a siker receptje is. Az a tapasztalatom, hogy akkor lehetsz jobb csak, ha azt teszed, ami örömet okoz. Aztán a siker már magától jön.

Már 13 évesen szerződése volt a Deutsche Grammophon lemezcéggel. Később azt mondta, hogy nem tudott zeneileg kibontakozni, túl szoros volt a fűző...

Garrett: Akkoriban nagyjából tényleg ez volt a helyzet. Mozart Claudio Abbadóval, majd a 24 Paganini Capriccio. Mindent a lemezkiadó diktált. De ha megkérdezel egy 13 éves gyereket, "Mit akarsz játszani?" Amire persze azt feleli: "futballt". Minél idősebb az ember, annál több személyes döntési szabadságot szeretne. Visszatekintve arra az időre, 19 vagy 20 évesen kritikusabban láttam ezt. Távolabbról szemlélve már tudom, másképp nem működött volna.

Szakított a konvenciókkal?

Garrett: Már akkor is szerettem különbözőféle zenéket hallgatni. Aztán megkérdeztem magamtól, miért nem veszed fel ezeket a repertoárodba? Ettől eltekintve a Juilliardon sokszor kérdezte a többi diák, táncosok, színészek, hogy nem tudnék-e zenét csinálni a projektjeikhez. Ez nem mindig Bach és Beethoven volt, de azoknak is teret engedtem. Ez volt az első inspiráció számomra. Én is izgalmasnak találtam ezt a kombinációt. És miért ne engedhetném meg magamnak azt a luxust, hogy mindkettőt játsszam?

Ezzel a lépéssel elriasztotta azokat a rajongókat és kritikusokat, akik úgy gondolták, hogy a klasszikus zenének szenteli az életét...

Garrett: Minden kezdet nehéz. Bárki, aki valami újba kezd, ellenszéllel fog találkozni, és ez jól is van így. Ezt el kell tudni fogadnunk. Melyik 18 éves tudja már abban a korban, hogy mit akar. 13 évesen kezdtem el lemezt készíteni. Ilyen elvárásokat támasztani teljes őrület. De ettől függetlenül is, sok fiatal 18 évesen abbahagyja, mert elmegy a kedvük tőle. Én nagyon szerencsés voltam, hogy nem csak tehetségem volt, hanem rendkívüli módon szerettem is csinálni. Nem feltétlenül csak a hangszert, hanem ezzel együtt azt is, hogy zenélhettem. És ezért nem hagytam abba. Más körülmények között teljesen más dolgot is csináltam volna.

Sok ember nehezen tudja Önt besorolni. Hogyan viszonyul a kritikához?

Garrett: A kritika teljesen normális. De mindig figyelembe kell venni a relációkat. Mindaddig, amíg olyan emberekkel veszed körül magad, akik nagyra becsülnek és fordítva, a negatívumoknak egyáltalán nincs értelme. Mindaddig, amíg őszinte vagy magaddal. Ha Zubin Mehta, Charles Dutoit és Andrew Litten azt mondják nekem, hogy valami nincs rendben, akkor aggódni kezdek. Ha az Izraeli Filharmonikusok és a Müncheni Filharmonikusok már nem hívnak, akkor elgondolkodom. De nem tudsz mindenkinek megfelelni. Végeredményben a jó zene a lényeg.

Egyszerűen csak szeret kísérletezni, vagy a műfajok közötti váltások egy bizonyos zenei útkeresést jelentenek?

Garrett: Nem útkeresés. De az ember zeneileg mindig keresi az útját. Az emberek gyakran meg is szólítottak, mert tetszett nekik az a mód, ahogy bánok a zenével. Talán egy kicsit közelebb éreztek magukhoz és nem próbáltam elrejteni azt, hogy az vagyok, aki vagyok, és hogy szeretem a zenei sokféleséget.

Gyakran hasonlítják Paganinihez, de aztán ismét csak Kurt Cobainhez, a hegedű ellenére. Zavarják ezek a sztereotípiák?

Garrett: Miért kell mindig mindent valahová besorolni? Ez a beskatulyázós gondolkodás egyszerűen kontraproduktív. Az ellenszél jó dolog. Azonkívül nem tudom azt mondani, hogy teljes mértékben helyeselném Cobain életét. Az embernek távolságot kell tartani a művészi lét és a magánélet között. Természetesen ez egy megtiszteltetés is – mindketten nagy művészek voltak és rajongójuknak is tartom magam.

"Rock Revolution" az egyik albumának címe. A fellépése, öltözködési stílusa lázadónak tűnik. Lázadónak tartja magát?

Garrett: Zenei szempontból talán. De a tartás talán találóbb fogalom. Természetesen az életben érvényesülnünk kell. Van sok kolléga, aki azt mondta, hogy nem fog működni, az emberek nem jönnek be a klasszikus zenére. De a végén igazam lett. Viszont egy bizonyos makacsság és hit önmagunkban nagyon fontos.

Akkor visszatér a klasszikus zenei gyökereihez…

Garrett: Zenészként az embernek lennie kell egy otthonának. Az én zeném alapja a klasszikus képzés. Természetesen az utóbbi években tovább fejlődtem, például abban, hogy hogyan kapcsolok be hangszereket a rock- és a popfeldolgozásokba. De az alapkő a klasszikus zenéből jön. Ezért aztán nagyon figyelek arra, hogy ez ne kerüljön a háttérbe.

Milyen zenét hallgat otthon? Hogyan jönnek létre új feldolgozások?

Garrett: A slágerektől a rockig mindent. Ha tetszik egy darab, először is a harmónia-sorrendet veszem szemügyre. Például David Guetta "Dangerous" című dala majdnem tökéletes erre.

Ön nagyon fegyelmezett. Azt mondják, az édesapja különösen szigorú.

Garrett: Ezzel ő is egyetértene. 100 százalékig azt mondhatom, hogy az apám felelős azért, hogy jó hegedűs lett belőlem. Ő tényleg odafigyelt arra, hogy minden nap sokat dolgozzak. Azt hiszem, itt arról van szó elsősorban, hogy korán kell elkezdened – és szükséged van valakire, aki néha ösztönöz. Soha nem hallottam olyan klasszikus zenészről, akinél ne így lett volna, és aztán mégis sikeres lett volna. Korábban néha talán nagyon kritikus voltam ezzel, mert időben túl közel voltam még hozzá. Némi távolságból nézve semlegesebben tudom megítélni.

Rimszkij-Korszakov "Dongó" című művét játszva a leggyorsabb hegedűjáték világrekordját állította fel. Mennyire fontos Önnek a tökéletesség?

Garrett: Ebbe a dologba igazából inkább belesodródtam. Ez egy gyerekműsor volt, ahol valaki ott állt egy stopperrel. Megcsinálod 65 másodperc alatt vagy akár még gyorsabban? De én már gyerekként is tudtam nagyon gyorsan játszani egyes darabokat. Van egy szép idézet a nagy hegedűművésztől, Nathan Milsteintől. Azt mondta: “Vagy tudsz játszani vagy nem. A technika egy olyan alap, amit öt és tizenöt éves kor között kell megtanulni.”

"Unlimited" című új albuma zenei visszatekintés az elmúlt tíz évre. Milyennek élte meg ezt az időszakot és milyen irányban fejlődött?

Garrett: Tíz fantasztikus év volt. Visszatekintve néha felfogni is nehéz, mennyi minden történt és hogy mindez nagy sikerekhez kapcsolódik. Erre egyáltalán nem számítottam. Ma nagy alázattal gondolok erre. Tíz év rövidnek tűnik. De művészként ez egy örökkévalóság.

Egy napon majd olyan albummal is készít, amin csak saját számok lesznek?

Garrett: Az "Explosive" album több mint 80%-át magam írtam. Mindig nyitva tartottam az ajtókat, és mindig ügyeltem rá, hogy magam is közreműködjek. Ezt tervezem a jövőben is, hogy megtartsam a feldolgozásnak és a zeneszerzésnek ezt a keverékét.

Szintén céljának tartja, hogy még jobban ismertté váljon második otthonában, Amerikában?

Garrett: Ez igazából nem célom. Most a turnéra és az albumra koncentrálunk, minden más a csillagokban van megírva.

El tudja képzelni, hogy egy rockfesztiválon játszik?

Garrett: A hangulatát egész biztosan el tudom képzelni. És az ember soha ne mondja, hogy soha.

Személyes adatok: David Garrett, 1980-ban Aachenben született, négy évesen fogott először hegedűt a kezébe. Kilenc éves korában már nagy közönség előtt játszott, és csodagyereknek számított. Itzhak Perlmannál tanult a New York-i Juilliard School-ban. Védjegye a klasszikus zene és a rockzene összekapcsolása.

Fordította: Menyhért Mónika